Miközben a CNN-en az USA miniszterelnöke beszél - és beszéde alatt 8 dollárt esik az olajár, a világ tőzsde indexei pedig kimozdulnak a mai depressziójukból -, addig a magyar híradókból hosszú percekig csak dől az információ, hogy melyik magyar faluban hány darab ház dőlt ki, hány darab tűzoltó dolgozik, hány darab fát kell kivágni, hány darab... No jó, fontos dolgok ezek, aztán majd sorrakerül a világgazdaság is...

Mióza ezt a könyvet olvasom, erősen megnőtt bennem az igény, hogy a világ dolgait nagy összefüggéseiben figyeljem, s a régiós információk csak a régión kívüli események összefüggéseiben tűnnek elfogadhatónak, értékelhetőnek.

Feltehetőleg lediplomázom. Feltehetőleg pénzt is elkezdek majd keresni, ha nem is sokat:) Megismerek új embereket, megismerem magamat is jobban, és akiket eddig ismertem... Na, őket megtanulom kezelni:D

Talán a szememet is megműttetem, éljen a technika! Egészségesebb leszek, mert egyre többet mozgok. Zöldség és gyümölcs már mostanra a mindennapok része. Hát, a tésztát sajnos mindig imádni fogom, de ahogy Édesanya szokta volt mondani, valamibe meg is kell halni... :)

Elmegyek egy volt gimis osztálytársam esküvőjére - a párommal. Hát igen, még mindig együtt vagyunk:) Ez többet számít holmi puccos zakónál és hozzá szinben illő koktélruhánál.

Van néhány régi vágyam és néhány régi szorongásom is. Idén velük is leszámolok!!:)

Ez lesz az én 2008-am.

Hévíz honlapját tanulmányozva minden porcikánk vágyott a melegvízre ringatózni, a tavirózsák közé, a gyönyörű tóra, óriásra nőtt fák árnyékába. A teljes kikapcsolódás képe vetült elénk, amelyet azonban csak részlegesen sikerült megvalósítanunk.Hévíz: madártávlatból

Az első "akadály" a beléptető rendszer. Az ember kap a csuklójára egy órát, ami egyébként nem mutatja az időt, de méri a bent töltött időt.... Három, négy és öt órára lehet belépőt vásárolni, diák kedvezmény már csak eleve a háromórásra van. Szépen felcsatoltuk óráinkat, s a beléptető masinán a megfelelő helyhez érintve már ki is tárult előttünk a menyország kapuja.

Itt újabb problémákkal kellett azonban szembenézni. Öltözőszekrények. Egy leolvasó megfelelő részére kell dugni a nemóra óránkat, ami kiírja, hányas a szekrényünk, és fél percünk van odaérni hozzá, mielőtt bezárul. Ez azért annyira nem egyértelmű, mint az itt olvasható. Először is több idős embernek fogalma nem volt, hogy a leolvasó mely részéhez kell tartania az órát. Nekünk ilyen problémánk hál' istennek nem akadt, viszont van itt más is...

Odatartottam az órámat ahhoz a géphez, adott egy szekrényt, ami szélső elhelyezkedésű volt. Oldalán volt egy másik leolvasó, melyen a számok arról tájékoztattak, hogy az én szekrényem is hozzátartozik. De ide hiába dugdossa az ember az óráját! Látszólag kinyitja a szekrényt (tehát még át is ver!!:)), de annak ajtaját meg sem lehet moccintani. Ez kifelé menet elég kínos volt, mert ha az ember kicsúszik az idejéból, akkor bonyolultabb kijutni, hiszen percenkénti túllépési díjat fizettetnek. Kétségbeesésemben, vagy kínomban végül eszembejutott visszamenni a távolabbi masinához, ahol a szekrényt kértem, és lőn csoda...

A tóparton újabb "meglepi" várja az embert. Közel s távol egyetlen, ismétlem: egyetlen bejáró a tóba. Sebaj, sorbanállás, a "szemközti sáv" kiengedése a vízből... Legalább árnyék van a parton! Az óriási fák legalább megvannak!

Az úszógumikat első alkalommal kölcsönöztük, amiért még a tó közepére kellett becsasztatni. Otthagy az ember négyszáz forintot, plussz ezret mint kauciót. Jó üzlet fekete gumibelsőkkel... De még ezt is hajlamosak vagyunk elfeledni, mert a víz, na, az JÓ! Mit jó, fenséges! Itt nincs sietség, itt nincs ricsaj, mindenki békése, lassú tempóban halad tova. Mintha csak relaxálni jöttünk volna. A szituáció még nyelvtanulásra is jó, hiszen csak mi bizonyítottan együtt úszkáltunk oroszokkal, olaszokkal, franciákkal, németekkel és britekkel is...

Tavirózsa: Édesanyám fotójaAnya válla szép lassan megérzi, hogy régóta egy úszógumiban lebeg. Jó lenne, ha le lehtne ülni a vízben, mégiscsak termálfürdőben vagyunk... De áhhh, ilyenre ne is gondoljunk. Régi, égkékre festett deszkákba tud belekapaszkodni az úszó ember, ha egyáltalán van gusztusa. Az öcsém kezéből első nap két szálkát kellett kiszedjek, azonfelül véletlenül hozzáértem a deszkát tartó oszlophoz, ami miatt egész este csiszatolhattam a fürdőruhám, hogy eltűntessem a nyomát.

Az öcsémmel végülis belejöttünk az úszkálásba, olyannyira, hogy elindultunk egy "körútra" a tavon. Mennyei volt, én mondom, az úszkálás. Tényleg hangulatos elhaladni tavirózsák mellett, ki lehet menni a partra is egy új állapotú, muskátlival körüldíszített napozóteraszra (ahol akad tusoló is, a mi kezdeti partszakaszunkon olyan egyáltalán, ismétlem: egyáltalán nem volt). A csütörtöki nap során teljesen harmóniába kerültem magamammal, s olyan egészségesnek, kicsattanónak éreztem magamat, hogy jöhetett a hévízi borfesztivál, egy kis borkóstolóval, kürtős kaláccsal, no és bordalversennyel.

Ha nyomasztó álmaimban esetleg visszatérne a hévízi tó, az csak az átjárók miatt lesz. A tóra épült komplexum lábai között ugyanis át lehet úszkálni, így lehet megtenni egy kört a tavon. Ezek az én érzésem szerint szűk helyek, az ember feje fölött mindenféle csövek kúsznak. Ha pedig a belső medencébe akarunk bejutni... Bekanyarodunk egy még szűkebb helyre, és ha sikerül egyáltalán megtalálnunk az ajtót, akkor nekiállhatunk befeszíteni, mert a félig vízbe merülő faajtót nehéz ám kinyitni... A tó túloldalán ugyan találunk egy modern bejárót, nyitott ajtóval, de úgy tűnik, ez az egyetlen. Még jó, hogy bentről, az épületből is megközelíthetők ezek a belső medencék. Ezek vize jóval melegebb, hogy mást ne mondjak: "még inkább termál". Ide képesek voltak modern, fémből készült kapaszkodókat tenni, és ha jól láttam le is lehet ülni. Fél percenként megszólal egy csengő, ekkor a nyíl irányában tovább kell haladni... feltehetőleg nincs elég hely, és nem akarták, hogy pár ember foglalja öt órán keresztül a helyeket...

Így tehát összességében nagyon jó élmény volt ott fürödni, vissza is mentünk, de azért ennyi pénzért sok volt két szálka.... De azért hálát mondunk a jó istennek, hogy a mentőcsónakos fiatalember nem csapott minket tarkón a lapátjával egyik nap a tömegben...

(Egy tipp: azon az ajtón kell kimenni, ahol "játszótér" felirat van. Az egy kellemes partszakasz, már abból a szempontból, hogy nincs nagy tömeg. Na ja, mindenki balra kanyarodik, amerre a vizet látja... A csónakos srác is inkább csak arra jár. Az a gyanús ötlet támadt a fejemben, hogy a tó egyes részeit elfelejtették, illetve még jobban elfelejtették, mikor a fejlesztésekre került a sor.)Bodza: avagy a parti sellő:)))

Az már csak hab volt a tortán, mikor második alkalommal a tömeg miatt a bejáratnál ácsorogtunk, és rámzárt a mozgóajtó. Kijutni is bonyolult, szánjunk rá öt percet... Ugyanis nem egyértelmű - ismét-, hogy az órát hova kell érinteni és aztán hova dobni, és hogyha nem sikerül, akkor honnan lehet visszaszerezni... Így többségében egy néni állt ott, és ő vette el mindenki óráját, aztán léptetett ki... De én harmadik alkalomra már nagyon profi voltam, és nem szorultam a nénire:D (Még jó, mert akkor épp nem is volt ott - valakinek segített az öltözőben elboldogulni a rendszerrel....:D)

Úgyhogy Hévizet inkább csak a profiknak ajánlom, bár az is igaz, hogy valahol el kell kezdeni........ :D

Egy nagyszülői meghívás nyomán augusztus elején Gergővel Románia felé vettük az irányt. A vonat szinte hajszál pontosan közlekedett, 10 óra alatt oda is értünk. A határon - sem a magyaron, sem a románon! - nem volt gond. Épp csak ránkpillantottak, aztán szevasz. Igaz, a román vasutas továbbra sem tud magyarul, mert amikor tanácstalanul néztünk rá, hogy az útlevelünket vagy a menetjegyünket kéri-e, türelmesen kivárta, hogy rájöjjünk: az útlevél már volt, és különben is vasutas ruhában van.

Marosvásárhelyen aztán döbbenet következett. Pár év alatt sikerült megvalósítaniuk, hogy számozott, menetrend szerinti buszok közlekednek a városban. Régen csak kiálltunk az út szélére, és vártuk a kisbuszokat... Vártuk, hogy egyszer csak jön olyan, ami arra megy, amerre mi szeretnénk. Akkor még így maszekba ment a dolog, szakadt, fakó A4esek a kisbuszok elején az általa bejárt útvonallal... a megállókat persze csak a helyiek találták meg, mert kiírás az nem volt.

A főutcára McDonald's költözött, és lassan lejár a Daciák ideje. Anno szinte mást sem lehetett látni, mint Daciát. Persze hőskori Daciában most is alkalmunk adódott utazni, szóval az élmény megvolt: az ember becsukta az ajtót (ha egyáltalán ki tudta előtte nyitni), s út közben szépen kilötyögött a helyéről...

Kifejezetten örömteljes rész volt könyvesboltba is betérni a városban. A könyvek olcsóbbak, jelentősen olcsóbbak. Egy 4800 forintos könyvet 40 és fél lejért, vagyis átlagárfolyamon 3000 forint alatt vettünk meg. Ráadásul Magyarországon ez már sehol nem volt fellelhető, csak egy rövidített változatban... Mázlim volt!

Időnk nagy részét ugyanis nem városban töltöttük, hanem "vidéken". Ötven kilométerre Marosvásárhelytől, egy kis Cséje nevű falu közelében (kb 50-100 lakos), a hegyek közt a nagyszülők egy apró víkendházzal bírnak. A levegő tiszta, olyannyira, hogy odaérkezésünk délutánján Gergőt is, engem is elnyomott a buzgóság a kert közepén. Őt a kedvenc függőágyában, engem egy strandbigyóban. Fürdöni az udvaron fürödtünk, egy félbevágott vödörbe melegítettünk kútvizet... A kis házban pedig egy gyönyörű cserépkályha adta a meleget. A szabadtűzi flekkenhez Gergő vágta a fát, s olyan finomra sikerült, hogy emberemlékezet óta nem ettem meg együltő helyemben ennyi húst:)

Fotók a képgalériában, a nyaralás kategórián belül!!

Kedves Vikomt!

Úgy véltem hiányát enyhíteni fogja a szombati nagy utazásunkra tett előkészületeim. De valahogy úrrá lett rajtam valamiféle ború, és rejtélyes módon semmihez sincs kedvem. Pedig ma még társasági életet is éltem, feltéve ha egy jó sétát, egy kellemes beszélgetést egy régi baráttal annak lehet nevezni. Itt legszívesebben hosszú elmélkedésbe kezdenék a barátság mibenlétéről, minthogy ezen a fronton életemben új változások álltak be. Úgy is mondhatnám, valaki úgy tűnik az én életemet kizárta az övéből. Megdöbbentem, de egyelőre nem akarom elhinni, keresem a bizonyosságot. De ezzel a témával most nincs kedvem foglalkozni: túl sok gondolat táncolta körül a nyugtalan felvetéseimet, s még nem jött el a bölcs megértés, vagy bármiféle belátás állapota.

Dangerous liaisons - levélregény Laclostól, a bejegyzés ihletőjeRáadásul folyton keresem az alkalmat, hogy valami újon bosszankodjam. Múltkor például előhívattam azt a fotót Önről és elbűvölő mosolyú unokatestvéréről. Már eleve szégyenkezve tettem ezt, hiszen akkor még bátortalan volta előkapni óriási derítővakumat, ennek viszont egy árnyékos fotó lett az ára. De szerintem ebben semmi hangulatos nincs, én igenis portrét akartam készíteni, nem pedig fény-árnyék játékot, vagy valami hasonlót. Persze a drága nagyszülők így is el lesznek ragadtatva az ajándéktól, de legalábbis remélem. Mert hogy szívből adom, az az egy biztos, ezen nem változtathat semmi! A képet még "elcsúfítottam" egy felirattal, és egy dátummal. Erre előhívják nekem 600 forintos áron, olyan piros eltolódással, hogy legszívesebben kicsavartam volna az okosan nyújtozkodó nyakacskáikat és lehántottam volna a vigyori, sminkelt képüket. Fogalmam sincs, hogy honnét van bennem ennyi indulat, meg feszültség, de lehetségesnek tartom, hogy az Amerikai pszicho olvasása ezen nem fog könnyíteni.

Már most előre kell bocsássam, hogy az a könyv eszméletlen erővel teremti meg az atmoszférát. Csupán csak azért vagyok zavarban, mert ez egy igen szélsőséges, mű atmoszféra. Élet egy nagyvárosban, a semmitmondó mosolyok, és az egekig magasztalt márkák között. Az ember el sem akarja hinni, hogy ez létezik. Hogy ragadhat ez egyáltalán magával? De abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az emberi értékek ilyentén való eltrozulása valóban létezik. Még hozzá ez nem egy múltszázadi probléma, ez aktuális, ez itt álldogál a küszöbünkön, sőt, van, akihez már be is rontott. A kiváltságosság, a luxus, a "még több", ami mind a "megmutatni" vágyához vezet. Felsőbbségtudathoz, megvetéshez, de főleg és főként: eltávolodáshoz.

Ez óva int, s ha ez az aggodalom gyökeret ver bennem, egyszer talán majd megóv a felesleges költekezéstől, a felszínességtől, a máztól. A pénz ellustítja az embert, könnyebben esik hibákba... Vegye ezt kérem, kedves vikomt, legkomolyabb tanácsomként jövőjére nézve! Azt pedig tudom, hogy már most mosolyogva ingatja a fejét: igen, lehet, hogy a horrorisztikus részeknél le fogom tenni a könyvet. Bizony, nem vagyok felkészülve a létező borzalmak legsötétebb bugyraira, enélkül is elég félnivalóm van az élettől... És hiába mondogatja nekem, hogy ez csak egy könyv! Nem létezik olyan könyv, ami nem a valóságról szólna...!

Másik nyári olvasmányom Beethoven életét dolgozza fel. Több, mint hétszáz oldalával felér egy Harry Potter könyvvel, de sokkal vonzóbb, és az első szavak óta lebilincsel. A könyv - Eroica - már régóta áll ott a polcon, s mégiscsak most vettem magamhoz. Valahogy nem érzek rá késztetést, hogy mindig az aktuális népszerű író, per pillanat pl Coelho könyveit bújjam. Nem szeretem, ha egy könyvet kritikák és interjúk garmada után kell kézbevenni. Az a sok előítélet, az a sok ráaggatott holmi... De ez tiszta, ez érintetlen, ezt én magam ítélhetem meg. Csak egy kis port kellett eltávolítanom róla.

Remélem azonban hamarosan kénytelen leszek letenni ezt a könyvet is, és az Ön lebilincselő társaságában utazni! Addig is kérem ne stresszelje túl magát, mert csak öt napunk lesz a pihenésre!

M márkiné

u.i.: Minél hamarabb érkezik, annál hamarabb tudjuk bepótolni születésnapjának megünneplését! És annál hamarabb lábalok ki eme kínzó borúból...

2007.08.02., Budapest

Múltkor jogász társaságba keveredtem. Ez egy biológus számára akár sokkoló is lehet:) Én azonban gyakorlott ember lévén a magam egyszerű módján tartottam a lépést, ami időnként még szórakoztató is lehet, tekintve, hogy a jogeseteket emberek produkálják, és nincs is szórakoztatóbb, mint az emberi psziché rögös útjait, csavaros működését fürkészni!

A társaságban volt egy lány, akit csak ez alkalommal ismertem meg. Az est vége felé, egy túlzsúfolt hatos villamoson tette fel a kérdést, hogy én mivel is foglalkozom. Én vigyorgó képpel előadtam, hogy biológus vagyok, illetve azt hiszem ezúttal már molekuláris biológust mondtam. Itt általában megáll a kérdezősködés, de itt most volt idő is, érdeklődés is...

Én pedig ettől majdnem teljesen lefagytam... Ablak bezár, kilép, újraindít...:)

Hogy pontosan mit is csinálok? Hogy is magyarázzam? Hol is kezdjem? A gimnáziumi biológiai oktatás mélysége, színvonala sajnos arra készteti az embert, hogy valahova nagyon az elejére menjen vissza a történetnek... Na de mégsem magyarázkodhatok egész este!!

És ekkor drága életem párja, akinek jogászsága ellenére van rálátása a dolgaimra, közölte, hogy géneket manipulálok. A hatás nem maradt el. Egyrészt bennem megfogant a gondolat, hogy valóban, tulajdonképpen egy kívülálló szemével nézve igenis csinálok ilyet. Másrészt a gének manipulálása mint olyan, felkapott téma, mindenki tud hozzászólni. Így a jövőben a "Mivel foglalkozol?" kérdésekre adott ezen új válaszom után nem lesz várható egy kis bamba csend, amely bamba csendet én azzal szoktam kitölteni, hogy találgatom: vajon milyen hatást váltottam ki. Egy elvont, zárkózott tudós képe villant fel benne? Esetleg egy negyedéve látott tévéadás ugrik be neki, ahol egy kutató jogászhoz képest nem éppen cicerói magasságokban próbálja elmagyarázni kutatása értelmét? Furcsa szavak, cél nélkülinek tűnő zagyvaság, gyakorlati haszon nélkül?

Ezek lehet, hogy mind butaságok. Nincs is bamba csend, illetve van, de csak afféle megszokott csend. Amíg egy átlagos esetben az emberek kitalálják, mi legyen a következő mondatuk.

Lehetséges, hogy minden szakma egyformán idegen a másiknak. Egy kis csendet tartunk, hogy befogadjuk a másik világát.

De nem hagy békén a kérdés: vajon ilyen gondolatokat írnék le akkor is, ha a válaszom könyvtáros, informatikus, esetleg közgazdász lenne?